Jogos a kérdés: mi adta meg mégis a kezdő löketet?

Persze egyrészt az, hogy nem nagyon van választásom, mint a legkisebb ellenállás irányába haladni, és keresni valami jól fizető munkát, másrészt az, hogy a családom is a mobilitás mellett döntött. Ez engem teljesen váratlanul ért, ugyanis abban a hitben voltam, hogy csak beszélni fognak arról, mit hogyan kellene csinálni, és sose fogják rászánni magukat a változtatásra. Anyám lassan oviba készül adni az öcsémet, K-nak meg három boltja is van. Persze ez nem azt jelenti, hogy valami jól élnének, hiszen anyu nem dolgozik, otthon van a gyerekkel, a boltok meg nem hoznak valami túl sok pénzt. Anyu ápolónő volt, fősulit is végzett, de persze szarul keresett mindig is, és mire elérte azt a kort, hogy előléptették volna valami vezetőbb pozícióba, addigra teljesen belerokkant a magyar egészségügyi rendszerbe. Pedig tök fiatal volt, de a betegek hosszú éveken át való emelgetésétől szétment a gerince, csavarokat kellett belehelyezni, és nem tudta többé ugyanazt a munkát végezni. Aztán jött az öcsém. K azóta éjt nappallá téve dolgozik, alig alszik pár órát néha, egyébként folyton jár-kel, hogy a három boltot működtesse. Anyu úgy tervezte, hogy akkor tud majd visszamenni dolgozni, ha oviba megy a gyerek.

Ami az én munkához való hozzáállásomat illeti,az is megér egy misét persze. Évekig dolgoztam a 3 bolt egyikében, majd ezzel végleg felhagytam. Próbáltam olyan munkákat keresni, amiknek kicsit több köze van a szakmához, amit tanulok, már ha ezt lehet szakmának nevezni. Ezek csak kiegészítő melók voltak, nem hoztak sok pénzt, viszont sok energiát felemésztettek. Voltam kutató gyakornok is, de az se sült el valami jól. Számomra a pénzszerző állások felkutatása amúgyis mindig csak egy szükséges rossz volt. Amibe eddig életemben érdemi munkát belefeccöltem, az mind olyasmi volt, amiért soha egy fityinget se kaptam. Ezért igazából mindig is vonzottak az önkéntes munkák, és valahol most is az lappang a fejemben, hogy azért szeretném végre megszedni magam egy gazdag országban pénzzel, hogy aztán különösebb fejfájás nélkül tudjak végre az aktivizmusnak és a karitatív tevékenységnek időt szentelni itthon. 

Szóval anyumék egyik napról a másikra úgy határoztak, hogy még épp elég fiatalok ahhoz, hogy elinduljanak, de már pont elég öregek ahhoz, hogy ne halogathassák tovább a dolgot. Persze nem lesz számukra könnyű menet, de azt hiszem, ami a végeredményt illeti, megéri majd... Én pedig azért vagyok nagyon boldog, mert a család mindig is nagyon fontos volt számomra: éreztem, hogy mehetnékem van, de szörnyű érzés volt itthagyni őket, még ha csak rövidebb időre is. A kisöcsém nagyon ragaszkodik hozzám, és nem tudtam sehogy se elképzelni, hogy fél évig ne találkozzak vele. Vagy hogy fél év múltán milyen lenne viszontlátni őt, hiszen pont olyan fiatal még, hogy ennyi idő alatt teljesen más személyiséggé érik...

Persze nem lenne túl őszinte dolog tőlem csak ezzel magyarázni azt, hogy egy kicsit le akarok lécelni innen. Igen, remélem, hogy új élethelyzet sok lehetőséget rejt, de nem lenne teljes a kép anélkül, hogy beszélnék arról is, mit tapasztalok most itthon.

Nem tagadom, sőt, büszkén vállalom, hogy az utóbbi hónapok diákmegmozdulásaiban (is) tevékenyen részt vettem. S az, hogy sok dologra nem csak kívülállóként, hanem első kézből rálátásom volt, engem nem igazán nyugtatott meg, hogy is mondjam... Sok dolog őszintén félelmet keltett bennem. Amikor az ember azt látja, hogy mint diák, minden lépését rendőrök követik, beszélgetéseit lehallgatják, levelezéseit feltörik, saját egyetemének alkalmazottaitól hallja vissza, hogy a felsőbb vezetés parancsa, hogy megnehezítsék az életét, az minden, csak nem normális.

Olyan szintű bizalmatlanság, fásultság, és félelem lesz úrrá rajtam néha, hogy arra jutok, nincs más lehetőség, mint hogy megtapasztaljam, milyen lehet egy olyan országban élni, ahol az embernek nincs mitől félnie. Tudom, hogy szürreális élmény lesz, és hogy a nyugtalanság a hétköznapjaim részévé vált, én valahol mégis kíváncsi vagyok. Más részről szükségesnek is érzem, hiszen még időben észrevettem magamon, hogy gyakran ingerült vagyok, pesszimista, és úgy alapjáraton, egyik pillanatról a másikra fásult lesz a hangulatom, és nem akarom átélni azt, hogy bogárrá változzak... Vissza akarom szerezni azt a pozitív jövőképet, ami tudom, hogy a világra kiterjesztve még ott a lehetőség, de az országon belül néha teljesen elveszettnek érzem. Ha pedig én is beállok a sorba, és kifogy belőlem a lendület, az újításhoz való energia, akkor mindennek annyi. Akkor nem leszek többé "jó az országnak", de magamnak se. Felpörögtek az események, én pedig szeretem a pörgést, de akár a saját preferenciáimat felborítva is, szeretnék például olyan helyen élni, ahol belefér az emberek életébe, hogy rendszeresen sportoljanak, hogy egészségesen étkezzenek, hogy könyveket vásároljanak. Hogy ne hasson át mindent a politika, hogy meg tudjak nézni egy filmet kikapcsolt aggyal, hogy lefeküdjek egy parkban a padra, és ne az legyen az első gondolat a fejemben, mikor jönnek, hogy lecsukjanak a közterület életvitelszerű használatáért...

Nem hiszek én a röghöz kötésben sem. Az ésszerű érveket rajtam kívül már sokan, sokféleképpen vázolták (a jogszabályokba ütközés, az eu-s irányelvekbe ütközés, a közteherviselés léte, az alaptörvénnyel való játszadozás, a mobilitás, a tudás szabad áramlásának előnyei stb. stb.), úgyhogy ehhez -már csak a fentiek miatt is- annyit fűznék hozzá, hogy számomra a nemzet, az állam léte sose állt előrébb a fontossági sorrendben, mint a saját épelméjűségem, melyet ezek a dolgok szépen lassan, bitről bitre leépítenek. Vagyis leépítenének, ha ölbe tett kézzel hagynám. Tudom, hogy a bullshitáradat ellen itthon is lehet harcolni, de ez a kényszerpihenő nem csak nekem, hanem mindenki másnak is jót fog tenni hosszútávon.

Visszatérve a realitások talajára: Anyum már jó ideje nézegette az álláshirdetéseket, és végül arra jutott, hogy ha itthon nem becsülik meg a szaktudását (elég viharos úton szakított a klinikával, miután lesérült), akkor külföldön fog szétnézni. A német nyelvterületen rengeteg hasonló végzettségű, akár külföldi munkaerőt is nagyon jól megfizetnek. A választás ezért esett első körben Svájcra, de persze ez még módosulhat a konkrét álláslehetőségnek megfelelően. Most 4 hónapos intenzív nyelvi kurzusra iratkozott be, én meg egy félintenzív nyelvvizsga-előkészítőre, így mindketten egy biztos középfokúval mennénk ki körülbelül nyár közepén munkát keresni, albérletben lakni.

Vicces volt, hogy én már a nem tudom, hanyadik álláshirdetésre pályáztam itthon (nevetségesen alacsony fizukkal, 500 forintos órabérrel), mikor Anyám még egyszer áthívott, és közölte, hogy ők mennek, nekem meg estig van időm eldönteni, hogy megyek-e velük. Ha igen, akkor nekem is kifizetik a nyelviskolát, viszont cserébe segítenem kell anyunak felkészülni (én már tanultam 10 évig németet, viszont 4-5 éve nem használtam), meg vigyázni a gyerekre, de akkor innen nincs visszaút... Persze igent mondtam, de még mindig alig hiszem el. Újra felvételiztem a biztonság kedvéért államira az egyetemen (úgyis felvesznek), szorgosan járok a nyelviskolába, próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy a nyaram nem a stoppolásról fog szólni, mozgalmárkodok, és persze ráállok ismét az álláskeresésre is, csak kissé más kondíciókkal. Kemény időszaknak nézek elébe, de ha jól csinálom, azzal tényleg meg tudom alapozni majd a jövőmet.

Hogy milyen konkrét pénzügyi lehetőségeket rejt Svájc, arról a következő posztban írok. :)