Telik-múlik az idő, én pedig le vagyok maradva azzal a bizonyos következő poszttal... :) Úgyhogy álljon most itt egy rövid kis up-date, amíg meg nem tudom írni a következő részletes beszámolót. 

Egyelőre úgy tűnik, végérvényesen ki kell majd költöznöm a koliból, és be kell cuccolnom anyuékhoz. A gondolat több szempontból is ijesztő: egy légtérben lenni még hónapokig a családdal, miközben már egész hozzászoktam az önállósághoz, otthagyni a biztos pontot, ahova el lehet menekülni egy-egy jól sikerült hétvége után, feltöltődni, na meg a sok-sok cucc, amivel belaktam azt a 3 négyzetmétert, de a legijesztőbb mégis az, hogy érzi az ember... innen már nincs visszaút, csak a vonat/repülő/kocsi/akármi, ami a másik országba visz...

A pénzkereséssel eddig hadilábon álltam, elküldtem a felvételihez szükséges 9000-et, mostmár szinte 100%, hogy visszavesznek valahova (bár nem igazán látom a kapacitásszámos új szarságot, de nagyon csodálkoznék, ha nem), hogy besegítsek otthon, de visszamegyek a kisboltba is dolgozni. Lassan egy éve nem vásároltam új ruhákat, és legalább egy frissítést meg akarok ejteni, mielőtt útnak indulnék ebbe a gazdag európai városba, ahol azért a legtöbben mégiscsak jólöltözöttek. Szívesen írogatok cikkeket, meg aktivistáskodom, de sajnos abból nem lehet megélni. :)

Bár eretnekségnek számít, azért bevallom, néha átfut az agyamon, hogy milyen előnyei lesznek annak, hogy kint töltök valamennyi időt. Az utóbbi pár évben igazán nem sokat költöttem magamra, és azért nagyon irigykedem azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy új göncöket vásároljanak, meg kiegészítőket, meg elmenjenek fodrászhoz hajat festetni, de a leginkább mégis az a perverz vágy kerített hatalmába, hogy KÖNYVEKRE költsek majd végtelen mennyiségbe, neadjisten egészségesen étkezzem majd, vagy néha elmenjek múzeumba, moziba... Hát igen, ezek luxusnak számítanak most itthon, de tényleg ki akarom próbálni, milyen ilyen gondtalan életet élni. 

Tudom, hogy nem kellene rinyálnom, hiszen nagyon jó dolgom van, de az tény, hogy a költözés lelkileg is eléggé megvisel. Ha egyedül maradok akár egy pillanatra is, rögtön elöntik a fejem a gondolatok, és álmomban sem kímélnek. Gyakran álmodom azt, hogy tengerben úszok. Mérhetetlen szabadságot érzek, ahogy lenézek a kristálytiszta vízbe, és látom, hogy több méterrel alattam terül el a vízfenék. Életemben először a legutóbbi nyáron úsztam úgy igazán tengervízben. Pedig másodikos korom óta jártam úszásra, de a mélyvíztől mindig féltem, aztán amikor kistoppoltunk Olaszországba, és Muggiában egy szál fürdőruha nélkül, pólóban és kisnadrágban ültem egy kövön a vízben, és láttam, ahogy a srácok az istentudja hány méteres vízben ökörködnek, azt mondtam magamnak: Fuck it. –És elrugaszkodtam, hogy aztán magam is meglepődjek rajta, mennyire isteni érzés, ha az ember lába nem éri a földet. Aztán meg alig bírtak kihúzni onnét. Most pedig álmaimban visszatér a mélyvíz, és én csak úszok és úszok…

A másik dolog, ami folyamatosan kísért, most, hogy anyáméknál lakom, és kb. naponta többször megyek át a Moszkván, hogy ott áll az a juhász forma, és énekel, rám meg mindig rámjön a bőgés, már konkrétan menekülök tőle, inkább busszal megyek vagy gyalogolok, mint hogy álljak ott fél órát a villamosra várva, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mások hugyban-szarban itt dolgoznak, én meg lelépek egy másik országba, meg persze magyar szavakat se sűrűn fogok hallani, nem hogy népdalokat. Ez a mindennapi szentimentalizmus, ami még inkább az őrületbe kerget, és legszívesebben már holnap kocsiba ülnék. De persze nem fogok, mert még ilyen földhözragadt dolgokkal kell foglalkoznom. Például ma megyek a hatodik németórámra, vagyis jobbanmondva a 18. órámra a 100-ból… Olyan lassan pereg, mint egy torrent, aminek kevés a seedere. :D Na meg visszamegyek a kisboltba dolgozni, és áprilistól ott igázok majd napi 13 órákat legalább másfél hónapig. Mellette nyelvsuli.

Mostanában kicsit herótom lett az aktivizmustól, ezért új hobbik után kéne néznem, és kicsit lenyugtatni az idegszálaimat, mert nagyon megerőltettem őket mostanában. Lehet, ismét előszedem a jóöreg varrókészletet, vagy nekilátok festeni, vagy írni, és kiállításra is el akarok menni. És a papírjaimat is el kell intézni, és Debrecenbe is haza kell mennem egy napra előbb-utóbb.

Munkáról, lakhatásról röviden:
Tervben van, hogy kimenjünk mondjuk egy pár napra Svájcba szétnézni, hogy Anya is megtudakolja, milyen papírok kellenek az ápolónői munkához, hogy albérletet nézzünk stb. Én valahogy nem igazán hiszek abban, hogy mint külföldről érkező munkavállaló, egyből kapnék akár valamilyen egyszerű melót is, ezért gondoltam arra, hogy az se baj, ha kezdetben csak részmunkaidőn vagyok, de az legyen fix. És persze hallottam arról is pletykákat, hogy mennyire nem kedvelik az idegeneket ezek a svájciak, szóval mi az a meló, ami elég multikulti, nem olyan megerőltető, mint a dobozpakolás a Lidlben, és talán még a svájcinémetül való társalgást is sikerül elkerülnöm? …Hát az au-pairkedés! Van egy remek nemzetközi honlap, a www.aupair-world.net. Csak beállítom: I come from Hungary, I am: female, I would like to be a host in: Switzerland. Search. 138 család. Persze Zürich közelében máris kb. 10-re korlátozódik ez, és ők is kb. 60 levelet kaptak az elmúlt hónapban, szóval résen kell lenni, és minden lehetőséget kihasználni. (Most például bemutatkozólevelet írni németül… jeee…) De nem is kell feltétlen svájci németül tudni, sok a német bevándorló, akik a hochdeutschot beszélik, illetve vannak franciák, angolok, spanyolok is, akik minimális németet várnak csak el, vagy az angolt.

Boldog lennék egy olyan családdal, akikhez csak át kell menni néhanapján dolgozni, nekem most kicsit sok lenne az odaköltözés, bár tény, hogy vonzó, hogy van, ahol saját fürdőszobás szobával várnak, adnak kaját, zsebpénzt a fizu mellé, és elvisznek magukkal a genfi tóra csónakázni, meg hétvégente külföldre kirándulni. Persze ez nem perspektíva hosszútávon, még ha vannak is, akik akár 60 éves korukig ezt a munkát végzik, azt tudni kell, hogy az au-pairkedés alapelve hasonló, mint az Erasmusé, egymás kultúrájának és nem utolsó sorban a nyelvnek a megismerése, amelyért a befogadó család gyakran pénzt is hajlandó áldozni. Sőt, a gazdagabb országokban nem ritka, hogy egyetemre is beíratják a dadust, mert valódi családtagként kezelik, ezért kezeskednek arról, hogy szellemileg is megfelelően fejlődhessen. Túl szép, hogy igaz legyen?:) Hát, máshol így valósul meg a közösségi gondolkodás. 

(Átlagos 2 szobás lakás amerikai konyhával, 1 km-re a Zürichi-tótól, a minimálbér feléből)

A lakásról csak röviden: bár riogattak minket, hogy mennyire elképesztően nehéz albérletet találni a nagyvárosokban, egy gyors kereséssel megbizonyosodhat róla az ember, hogy Zürichben (meglepően közel a belvároshoz, ami mondjuk a vasútállomástól a Bürkliplatzig, azaz a Zürichsee partjáig tartó egy km-es vonal lenne) 2 szobás, nagyon csini kis lakások vannak havi 1000-1100 frankért, ami itthon ugye 250 000 forint, tehát rohadtul drágának számít, de ott a minimálbér 3000 frank fölött van, szóval 8-900 ezerből máris nem tűnik olyan vészesnek a 250 ezer forintos albérlet, főleg, hogyha három dolgozó ember lakja. 20 frankból meg meg lehet vacsorázni. DE ez még messze van, mostmár kicsit tudatosabban fogok munkát keresni, és elkezdek leveleket írni majd a zürichi családoknak. Ha más nem, nyelvvizsga-gyakorlásnak megteszi. :)

Merci vilmal, hamarosan írok, auf wiedersehen, akarom mondani, uf wiederluge! :)

És egy rövid kedvcsináló:

(Külön szívfájdalom, olyan tiszta a tó, hogy lehet benne úszni!)

Jogos a kérdés: mi adta meg mégis a kezdő löketet?

Persze egyrészt az, hogy nem nagyon van választásom, mint a legkisebb ellenállás irányába haladni, és keresni valami jól fizető munkát, másrészt az, hogy a családom is a mobilitás mellett döntött. Ez engem teljesen váratlanul ért, ugyanis abban a hitben voltam, hogy csak beszélni fognak arról, mit hogyan kellene csinálni, és sose fogják rászánni magukat a változtatásra. Anyám lassan oviba készül adni az öcsémet, K-nak meg három boltja is van. Persze ez nem azt jelenti, hogy valami jól élnének, hiszen anyu nem dolgozik, otthon van a gyerekkel, a boltok meg nem hoznak valami túl sok pénzt. Anyu ápolónő volt, fősulit is végzett, de persze szarul keresett mindig is, és mire elérte azt a kort, hogy előléptették volna valami vezetőbb pozícióba, addigra teljesen belerokkant a magyar egészségügyi rendszerbe. Pedig tök fiatal volt, de a betegek hosszú éveken át való emelgetésétől szétment a gerince, csavarokat kellett belehelyezni, és nem tudta többé ugyanazt a munkát végezni. Aztán jött az öcsém. K azóta éjt nappallá téve dolgozik, alig alszik pár órát néha, egyébként folyton jár-kel, hogy a három boltot működtesse. Anyu úgy tervezte, hogy akkor tud majd visszamenni dolgozni, ha oviba megy a gyerek.

Ami az én munkához való hozzáállásomat illeti,az is megér egy misét persze. Évekig dolgoztam a 3 bolt egyikében, majd ezzel végleg felhagytam. Próbáltam olyan munkákat keresni, amiknek kicsit több köze van a szakmához, amit tanulok, már ha ezt lehet szakmának nevezni. Ezek csak kiegészítő melók voltak, nem hoztak sok pénzt, viszont sok energiát felemésztettek. Voltam kutató gyakornok is, de az se sült el valami jól. Számomra a pénzszerző állások felkutatása amúgyis mindig csak egy szükséges rossz volt. Amibe eddig életemben érdemi munkát belefeccöltem, az mind olyasmi volt, amiért soha egy fityinget se kaptam. Ezért igazából mindig is vonzottak az önkéntes munkák, és valahol most is az lappang a fejemben, hogy azért szeretném végre megszedni magam egy gazdag országban pénzzel, hogy aztán különösebb fejfájás nélkül tudjak végre az aktivizmusnak és a karitatív tevékenységnek időt szentelni itthon. 

Szóval anyumék egyik napról a másikra úgy határoztak, hogy még épp elég fiatalok ahhoz, hogy elinduljanak, de már pont elég öregek ahhoz, hogy ne halogathassák tovább a dolgot. Persze nem lesz számukra könnyű menet, de azt hiszem, ami a végeredményt illeti, megéri majd... Én pedig azért vagyok nagyon boldog, mert a család mindig is nagyon fontos volt számomra: éreztem, hogy mehetnékem van, de szörnyű érzés volt itthagyni őket, még ha csak rövidebb időre is. A kisöcsém nagyon ragaszkodik hozzám, és nem tudtam sehogy se elképzelni, hogy fél évig ne találkozzak vele. Vagy hogy fél év múltán milyen lenne viszontlátni őt, hiszen pont olyan fiatal még, hogy ennyi idő alatt teljesen más személyiséggé érik...

Persze nem lenne túl őszinte dolog tőlem csak ezzel magyarázni azt, hogy egy kicsit le akarok lécelni innen. Igen, remélem, hogy új élethelyzet sok lehetőséget rejt, de nem lenne teljes a kép anélkül, hogy beszélnék arról is, mit tapasztalok most itthon.

Nem tagadom, sőt, büszkén vállalom, hogy az utóbbi hónapok diákmegmozdulásaiban (is) tevékenyen részt vettem. S az, hogy sok dologra nem csak kívülállóként, hanem első kézből rálátásom volt, engem nem igazán nyugtatott meg, hogy is mondjam... Sok dolog őszintén félelmet keltett bennem. Amikor az ember azt látja, hogy mint diák, minden lépését rendőrök követik, beszélgetéseit lehallgatják, levelezéseit feltörik, saját egyetemének alkalmazottaitól hallja vissza, hogy a felsőbb vezetés parancsa, hogy megnehezítsék az életét, az minden, csak nem normális.

Olyan szintű bizalmatlanság, fásultság, és félelem lesz úrrá rajtam néha, hogy arra jutok, nincs más lehetőség, mint hogy megtapasztaljam, milyen lehet egy olyan országban élni, ahol az embernek nincs mitől félnie. Tudom, hogy szürreális élmény lesz, és hogy a nyugtalanság a hétköznapjaim részévé vált, én valahol mégis kíváncsi vagyok. Más részről szükségesnek is érzem, hiszen még időben észrevettem magamon, hogy gyakran ingerült vagyok, pesszimista, és úgy alapjáraton, egyik pillanatról a másikra fásult lesz a hangulatom, és nem akarom átélni azt, hogy bogárrá változzak... Vissza akarom szerezni azt a pozitív jövőképet, ami tudom, hogy a világra kiterjesztve még ott a lehetőség, de az országon belül néha teljesen elveszettnek érzem. Ha pedig én is beállok a sorba, és kifogy belőlem a lendület, az újításhoz való energia, akkor mindennek annyi. Akkor nem leszek többé "jó az országnak", de magamnak se. Felpörögtek az események, én pedig szeretem a pörgést, de akár a saját preferenciáimat felborítva is, szeretnék például olyan helyen élni, ahol belefér az emberek életébe, hogy rendszeresen sportoljanak, hogy egészségesen étkezzenek, hogy könyveket vásároljanak. Hogy ne hasson át mindent a politika, hogy meg tudjak nézni egy filmet kikapcsolt aggyal, hogy lefeküdjek egy parkban a padra, és ne az legyen az első gondolat a fejemben, mikor jönnek, hogy lecsukjanak a közterület életvitelszerű használatáért...

Nem hiszek én a röghöz kötésben sem. Az ésszerű érveket rajtam kívül már sokan, sokféleképpen vázolták (a jogszabályokba ütközés, az eu-s irányelvekbe ütközés, a közteherviselés léte, az alaptörvénnyel való játszadozás, a mobilitás, a tudás szabad áramlásának előnyei stb. stb.), úgyhogy ehhez -már csak a fentiek miatt is- annyit fűznék hozzá, hogy számomra a nemzet, az állam léte sose állt előrébb a fontossági sorrendben, mint a saját épelméjűségem, melyet ezek a dolgok szépen lassan, bitről bitre leépítenek. Vagyis leépítenének, ha ölbe tett kézzel hagynám. Tudom, hogy a bullshitáradat ellen itthon is lehet harcolni, de ez a kényszerpihenő nem csak nekem, hanem mindenki másnak is jót fog tenni hosszútávon.

Visszatérve a realitások talajára: Anyum már jó ideje nézegette az álláshirdetéseket, és végül arra jutott, hogy ha itthon nem becsülik meg a szaktudását (elég viharos úton szakított a klinikával, miután lesérült), akkor külföldön fog szétnézni. A német nyelvterületen rengeteg hasonló végzettségű, akár külföldi munkaerőt is nagyon jól megfizetnek. A választás ezért esett első körben Svájcra, de persze ez még módosulhat a konkrét álláslehetőségnek megfelelően. Most 4 hónapos intenzív nyelvi kurzusra iratkozott be, én meg egy félintenzív nyelvvizsga-előkészítőre, így mindketten egy biztos középfokúval mennénk ki körülbelül nyár közepén munkát keresni, albérletben lakni.

Vicces volt, hogy én már a nem tudom, hanyadik álláshirdetésre pályáztam itthon (nevetségesen alacsony fizukkal, 500 forintos órabérrel), mikor Anyám még egyszer áthívott, és közölte, hogy ők mennek, nekem meg estig van időm eldönteni, hogy megyek-e velük. Ha igen, akkor nekem is kifizetik a nyelviskolát, viszont cserébe segítenem kell anyunak felkészülni (én már tanultam 10 évig németet, viszont 4-5 éve nem használtam), meg vigyázni a gyerekre, de akkor innen nincs visszaút... Persze igent mondtam, de még mindig alig hiszem el. Újra felvételiztem a biztonság kedvéért államira az egyetemen (úgyis felvesznek), szorgosan járok a nyelviskolába, próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy a nyaram nem a stoppolásról fog szólni, mozgalmárkodok, és persze ráállok ismét az álláskeresésre is, csak kissé más kondíciókkal. Kemény időszaknak nézek elébe, de ha jól csinálom, azzal tényleg meg tudom alapozni majd a jövőmet.

Hogy milyen konkrét pénzügyi lehetőségeket rejt Svájc, arról a következő posztban írok. :)

Blogot kezdeni a legszarabb dolog a világon. 

Najó, egyike a legszarabb dolgoknak a világon... :D
Szóval, vehetnénk úgy is, hogy ismerjük egymást, de ha így lenne, akkor meg nem indítottam volna blogot. Mert persze tele van ismerősökkel az ember, de nem lehet tudni, hogy vajon egyáltalán ilyen alapvető dolgokkal tisztában van-e az ember, például hogy az illető ismerősét éppen kipenderítették-e az egyetemről, vagy hogy hamarosan külföldre költözik, meg hasonlók. Úgyhogy vehetjük úgy, hogy heló, régi ismerős, meg úgy is, hogy húdöfákkárjú?

Első körben úgyhogy akkor annyit, hogy adott egy kalandos élettörténetű lány, aki X évvel ezelőtt még érdekesnek számított volna, ma már csak egy a története a több száz, meg ezer patchwork-családéból, akik különböző módokon szakadtak szét, és álltak össze. Álljon itt annyi, hogy Algériából és Debrecenből indult ki a történet, majd Budapesten folytatódott, több-kevesebb sikerrel. Kevesebb, mert még mindig diploma nélkül állok, és több, mert még mindig több lehetőségem van, mint az emberek nagy részének az országomban. 

Anyukám főleg egyedül nevelt, és a szép jövő reményében költözött föl Pestre, amikor megismerkedett a 3 éves kisöcsém apukájával. Az érettségi után én is jöttem vele, de persze fokozatosan önállósodtam, egészen addig a szintig sikerült eljutnom, hogy mindent magamnak fizetek, de persze ez nem ment valami zökkenőmentesen az egyetem mellett. Sőt, valljuk be, elég szarul ment. Bár kollégiumban laktam, az a havi 30-40 rugó tényleg semmire nem volt elég, úgyhogy általában a hónap első felében elvoltam, a másodikban meg teljesen bedepresszióztam, lehúztam a haverjaimat ezzel-azzal, és átjárkáltam anyámékhoz 3 nap szárazkiflirágás után melegkaját enni. 

Persze nem mondom, hogy ne lettek volna lehetőségeim. Mindig adott volt egy helyzet, amiből, ha kihozom a legjobbat, valszeg nyugodtan élek, de van egy olyan szörnyű tulajdonságom, hogy nagyon utálok nyugodtan élni, és valahogy mindig keresem a lehetőséget, hogyan tudnám felborítani az egyensúlyi állapotot. Ezt persze kézenfekvő úgy elérni (ha az egészségét nem akarja halálra rombolni az ember), hogy a körülményeket változtatjuk kényünkre-kedvünkre. Ha volt egy melóm nyáron, én tuti otthagytam, hogy inkább elmenjek stoppolni, ha volt egy jó kis albim, én biztos, hogy elbasztam a fiúügyeimmel, ha csak annyi lett volna a dolgom, hogy levizsgázzak végre mindenből rendesen az egyetemen, természetesen inkább elmentem főállásban aktivistáskodni. 

Egyrészt éreztem valahol, hogy negyedik éve taposom a BA-t, és még mindig nem lettem komolyabb, mint az elején, másrészt már én szégyelltem magam az oktatási rendszerben ezzel a hozzáállással, harmadrészt, mivel átkerültem fizetősre, jó lehetőségnek tűnt újra felvételizni, és visszakerülni az állami képzésbe. Mert nem mondom, azt mindettől függetlenül imádtam, amit tanultam, de nem akartam harmadjára is felvenni a diákhitelt, márpedig az egyetemi életet csak így tudtam volna megfizetni. Szóval így szakítottam meg a szakdolgozatírást, így dobtam el magamtól a lehetőséget, hogy diákkedvezményeket, félárvasági ellátást, szociális támogatást, vagy bármilyen más egyéb pénzösszeget kapjak, és így lettem diploma nélküli munkanélküli 22 évesen. (A hirtelen pénzügyi összeroskadást leszámítva) szabadabbnak érezve magam, mint az elmúlt X évben valaha. És hogy miért?

Alapvetően egész más a felfogásom, mint az ismerőseim többségének. Sosem tartottam magam egy nemzethez erősen kötődőnek, persze bennem is megvannak azok a hazafias érzelmek, melyek azt mondatják velem, hogy bármi is történik velem az életben, csak Magyarországon fogom igazán otthon érezni magam, és mindig büszke leszek arra, hogy itt születtem. De mindezt valahogy teljesen el tudom különíteni attól, hogy emellett világpolgárnak is tartom magam. Erős késztetést éreztem mindig is arra, hogy huzamosabb időre elhagyjam az országot ismét, mint tettem azt születésem után is (akkor Algériába költöztünk, állítólag 2 és fél éves koromig nem is voltam hajlandó magyarul, csak arabul és franciául beszélni). Imádok utazni (nem véletlenül vonatoztam körbe-körbe Magyarországon folyamatosan a gimis éveim alatt, és kezdtem el ide-oda külföldre stoppolni egyetemista fejjel), bár sose engedhettem meg magamnak, hogy több időt töltsek külföldön, egyrészt anyagi okokból, másrészt családi okokból. Mégis büszke vagyok rá, hogy elmondhatom magamról, hogy jártam már Ausztriában, Belgiumban, Németországban, Görögországban, Olaszországban, Hollandiában, Lengyelországban, Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában és Szerbiában is. Ezt nem érzem túl soknak, inkább kevésnek, hiszen annyi olyan hely van, ahova szeretnék még eljutni, és egy csomó olyan is, ahova vissza akarok még menni. :)

Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a már említett családi okok megszűntek, az anyagi okok... nos, mondhatni azok is, de ezekről részletesebben a következő posztban! És hogy miért kezdtem blogolni? Egyrészt azért, mert szeretek írni (még ha ez ebből a posztból annyira nem is jön le, de hát fél 4 van, és utálok bemutatkozót írni, mint már említettem, szóval ne várjatok a témában túl nagy emelkedettséget), másrészt, mert az, hogy leírom, mi történik velem, engem is arra ösztönöz, hogy próbáljam a legjobbat kihozni a helyzetből, harmadrészt én is olyan infókkal szembesülök így egy új élet kezdete előtt, amik másoknak is hasznosak lehetnek a későbbiekben. Végül, de nem utolsó sorban, nem rejtett célom ezzel azt üzenni mindenkinek, hogy az embernek érdemes minél előbb beismerni legalább saját maga számára, hogy milyen hibákat követett el az életben, és rájönni, hogy mindannyian szabadnak születtünk, sosem késő élnünk ezzel a szabadsággal, ami megadatott nekünk. :)

Ja, és valamit még lehagytam a végéről: jaj, mert milyen menő videókat embeddelni! :D -Szóval íme az url névadója (kis változtatással) : Coldplay, ami régi, és már nem is nagyon hallgatom, dehát ugye a legtöbb sztori régre nyúlik vissza, mint mondtam. (És amúgyis, itt még rendes zenét játszottak:D)

,,Animals we are,
Disposable
Collapsible and raw"

,,Animal that runs
and I ran away from you
Because I'm scared
"Off you go, off you go"
(And you say)

If you're gonna go, go now
If you're gonna go, go now"