Telik-múlik az idő, én pedig le vagyok maradva azzal a bizonyos következő poszttal... :) Úgyhogy álljon most itt egy rövid kis up-date, amíg meg nem tudom írni a következő részletes beszámolót. 

Egyelőre úgy tűnik, végérvényesen ki kell majd költöznöm a koliból, és be kell cuccolnom anyuékhoz. A gondolat több szempontból is ijesztő: egy légtérben lenni még hónapokig a családdal, miközben már egész hozzászoktam az önállósághoz, otthagyni a biztos pontot, ahova el lehet menekülni egy-egy jól sikerült hétvége után, feltöltődni, na meg a sok-sok cucc, amivel belaktam azt a 3 négyzetmétert, de a legijesztőbb mégis az, hogy érzi az ember... innen már nincs visszaút, csak a vonat/repülő/kocsi/akármi, ami a másik országba visz...

A pénzkereséssel eddig hadilábon álltam, elküldtem a felvételihez szükséges 9000-et, mostmár szinte 100%, hogy visszavesznek valahova (bár nem igazán látom a kapacitásszámos új szarságot, de nagyon csodálkoznék, ha nem), hogy besegítsek otthon, de visszamegyek a kisboltba is dolgozni. Lassan egy éve nem vásároltam új ruhákat, és legalább egy frissítést meg akarok ejteni, mielőtt útnak indulnék ebbe a gazdag európai városba, ahol azért a legtöbben mégiscsak jólöltözöttek. Szívesen írogatok cikkeket, meg aktivistáskodom, de sajnos abból nem lehet megélni. :)

Bár eretnekségnek számít, azért bevallom, néha átfut az agyamon, hogy milyen előnyei lesznek annak, hogy kint töltök valamennyi időt. Az utóbbi pár évben igazán nem sokat költöttem magamra, és azért nagyon irigykedem azokra, akik megengedhetik maguknak, hogy új göncöket vásároljanak, meg kiegészítőket, meg elmenjenek fodrászhoz hajat festetni, de a leginkább mégis az a perverz vágy kerített hatalmába, hogy KÖNYVEKRE költsek majd végtelen mennyiségbe, neadjisten egészségesen étkezzem majd, vagy néha elmenjek múzeumba, moziba... Hát igen, ezek luxusnak számítanak most itthon, de tényleg ki akarom próbálni, milyen ilyen gondtalan életet élni. 

Tudom, hogy nem kellene rinyálnom, hiszen nagyon jó dolgom van, de az tény, hogy a költözés lelkileg is eléggé megvisel. Ha egyedül maradok akár egy pillanatra is, rögtön elöntik a fejem a gondolatok, és álmomban sem kímélnek. Gyakran álmodom azt, hogy tengerben úszok. Mérhetetlen szabadságot érzek, ahogy lenézek a kristálytiszta vízbe, és látom, hogy több méterrel alattam terül el a vízfenék. Életemben először a legutóbbi nyáron úsztam úgy igazán tengervízben. Pedig másodikos korom óta jártam úszásra, de a mélyvíztől mindig féltem, aztán amikor kistoppoltunk Olaszországba, és Muggiában egy szál fürdőruha nélkül, pólóban és kisnadrágban ültem egy kövön a vízben, és láttam, ahogy a srácok az istentudja hány méteres vízben ökörködnek, azt mondtam magamnak: Fuck it. –És elrugaszkodtam, hogy aztán magam is meglepődjek rajta, mennyire isteni érzés, ha az ember lába nem éri a földet. Aztán meg alig bírtak kihúzni onnét. Most pedig álmaimban visszatér a mélyvíz, és én csak úszok és úszok…

A másik dolog, ami folyamatosan kísért, most, hogy anyáméknál lakom, és kb. naponta többször megyek át a Moszkván, hogy ott áll az a juhász forma, és énekel, rám meg mindig rámjön a bőgés, már konkrétan menekülök tőle, inkább busszal megyek vagy gyalogolok, mint hogy álljak ott fél órát a villamosra várva, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mások hugyban-szarban itt dolgoznak, én meg lelépek egy másik országba, meg persze magyar szavakat se sűrűn fogok hallani, nem hogy népdalokat. Ez a mindennapi szentimentalizmus, ami még inkább az őrületbe kerget, és legszívesebben már holnap kocsiba ülnék. De persze nem fogok, mert még ilyen földhözragadt dolgokkal kell foglalkoznom. Például ma megyek a hatodik németórámra, vagyis jobbanmondva a 18. órámra a 100-ból… Olyan lassan pereg, mint egy torrent, aminek kevés a seedere. :D Na meg visszamegyek a kisboltba dolgozni, és áprilistól ott igázok majd napi 13 órákat legalább másfél hónapig. Mellette nyelvsuli.

Mostanában kicsit herótom lett az aktivizmustól, ezért új hobbik után kéne néznem, és kicsit lenyugtatni az idegszálaimat, mert nagyon megerőltettem őket mostanában. Lehet, ismét előszedem a jóöreg varrókészletet, vagy nekilátok festeni, vagy írni, és kiállításra is el akarok menni. És a papírjaimat is el kell intézni, és Debrecenbe is haza kell mennem egy napra előbb-utóbb.

Munkáról, lakhatásról röviden:
Tervben van, hogy kimenjünk mondjuk egy pár napra Svájcba szétnézni, hogy Anya is megtudakolja, milyen papírok kellenek az ápolónői munkához, hogy albérletet nézzünk stb. Én valahogy nem igazán hiszek abban, hogy mint külföldről érkező munkavállaló, egyből kapnék akár valamilyen egyszerű melót is, ezért gondoltam arra, hogy az se baj, ha kezdetben csak részmunkaidőn vagyok, de az legyen fix. És persze hallottam arról is pletykákat, hogy mennyire nem kedvelik az idegeneket ezek a svájciak, szóval mi az a meló, ami elég multikulti, nem olyan megerőltető, mint a dobozpakolás a Lidlben, és talán még a svájcinémetül való társalgást is sikerül elkerülnöm? …Hát az au-pairkedés! Van egy remek nemzetközi honlap, a www.aupair-world.net. Csak beállítom: I come from Hungary, I am: female, I would like to be a host in: Switzerland. Search. 138 család. Persze Zürich közelében máris kb. 10-re korlátozódik ez, és ők is kb. 60 levelet kaptak az elmúlt hónapban, szóval résen kell lenni, és minden lehetőséget kihasználni. (Most például bemutatkozólevelet írni németül… jeee…) De nem is kell feltétlen svájci németül tudni, sok a német bevándorló, akik a hochdeutschot beszélik, illetve vannak franciák, angolok, spanyolok is, akik minimális németet várnak csak el, vagy az angolt.

Boldog lennék egy olyan családdal, akikhez csak át kell menni néhanapján dolgozni, nekem most kicsit sok lenne az odaköltözés, bár tény, hogy vonzó, hogy van, ahol saját fürdőszobás szobával várnak, adnak kaját, zsebpénzt a fizu mellé, és elvisznek magukkal a genfi tóra csónakázni, meg hétvégente külföldre kirándulni. Persze ez nem perspektíva hosszútávon, még ha vannak is, akik akár 60 éves korukig ezt a munkát végzik, azt tudni kell, hogy az au-pairkedés alapelve hasonló, mint az Erasmusé, egymás kultúrájának és nem utolsó sorban a nyelvnek a megismerése, amelyért a befogadó család gyakran pénzt is hajlandó áldozni. Sőt, a gazdagabb országokban nem ritka, hogy egyetemre is beíratják a dadust, mert valódi családtagként kezelik, ezért kezeskednek arról, hogy szellemileg is megfelelően fejlődhessen. Túl szép, hogy igaz legyen?:) Hát, máshol így valósul meg a közösségi gondolkodás. 

(Átlagos 2 szobás lakás amerikai konyhával, 1 km-re a Zürichi-tótól, a minimálbér feléből)

A lakásról csak röviden: bár riogattak minket, hogy mennyire elképesztően nehéz albérletet találni a nagyvárosokban, egy gyors kereséssel megbizonyosodhat róla az ember, hogy Zürichben (meglepően közel a belvároshoz, ami mondjuk a vasútállomástól a Bürkliplatzig, azaz a Zürichsee partjáig tartó egy km-es vonal lenne) 2 szobás, nagyon csini kis lakások vannak havi 1000-1100 frankért, ami itthon ugye 250 000 forint, tehát rohadtul drágának számít, de ott a minimálbér 3000 frank fölött van, szóval 8-900 ezerből máris nem tűnik olyan vészesnek a 250 ezer forintos albérlet, főleg, hogyha három dolgozó ember lakja. 20 frankból meg meg lehet vacsorázni. DE ez még messze van, mostmár kicsit tudatosabban fogok munkát keresni, és elkezdek leveleket írni majd a zürichi családoknak. Ha más nem, nyelvvizsga-gyakorlásnak megteszi. :)

Merci vilmal, hamarosan írok, auf wiedersehen, akarom mondani, uf wiederluge! :)

És egy rövid kedvcsináló:

(Külön szívfájdalom, olyan tiszta a tó, hogy lehet benne úszni!)